- Nincs kedved velem sétálni egy kicsit? –

Aétius még mindig kábult fejjel azon tűnődött valóban jól hallotta amit Reva mondott vagy mind ezt csak a képzelete sugallja. Megvárta, amíg a szeme teljesen hozzászokik a sötétséghez és csak azután nézett Revara. Tény és való a hercegnő itt áll vele szemben és várakozva néz rá. Hu ha mi lesz ebből gondolta, de nem volt mit tenni már késő lett volna valamilyen ürüggyel kibújni a kényelmetlen helyzetből. A józan ítélőképességének hiánya vagy valami egészen más a következőket mondatta vele.

- Veled kedvem volna elsétálni anyánkig egészen a Vénuszig Úrnőm. –

- Azért odáig talán még sem kéne. –

- Túl hosszú és sokáig tartó út lenne. –

- Nem gondolod? – mondta Reva és mosolygott. De ezt Aétius a sötétben nem látta. Most már mindegy, ha elkezdte hát legyen és folytatta a széptevést.

- A Te szépséged és kedvességed még ezt a sötétséget is beragyogja. –

- Az ital beszél belőled Flavius. –most szólította először a férfit a keresztnevén.

- Különben is honnan tudod, milyen kedves vagyok? –

- Ma láttuk egymást először. –

- Minden nőnek így szoktál udvarolni? – kérdezte Reva.

A feltett kérdések megválaszolatlanok maradtak, hiszen ezekre nem volt jó válasz. Az igen túl pökhendi és beképzelt válasz lett volna a nem meg ebben a helyzetben nem lett volna hihető. Aétius tehát mélyen hallgatott. Mindeközben szép lassan távolodtak a Hunok táborától. Úgy tűnt mind kettőjüknek az idő, mint fogalom megszűnik létezni. Fogalmuk nem volt arról, hogy hová és merre mennek. Szorosan egymás mellett haladtak az enyhe tavaszi éjszakában miközben kusza gondolataik ide, oda csapongtak. Aétius feje kezdett kitisztulni. Ő hallotta meg elsőnek azt az alig halható apró neszezést a bokrok között. Talán valamilyen állat gondolta, de azért suttogva kérdezte Revat.

- Te is hallod? –

- Nem hallok semmit. –válaszolta az.

Tovább sétáltak, de most már Aétius a sötétben hol az egyik hol a másik oldalra nézett. Nem látott semmit. Éppen kezdett volna megnyugodni, amikor egy fájdalmas érzés a hátában a háta közepén minden kételyt eloszlatott. Valaki áll mögötte és vagy egy tört vagy egy kardot szegez a hátának. A kísérlet, hogy megforduljon eleve kudarcra volt ítélve a legkisebb mozdulatára a mögötte álló erősebben nyomta a fegyverét a hátába. Megállt és nem mozdult, de közben a gondolatai a fejében össze vissza, cikáztak. Már megint micsoda butaságot csinált. Minek is engedett a hercegnő kérésének. Miért nem maradt ott a Hunok táborában. Egészen bizonyosra vette Bulda utána küldte az embereit, hogy fogják, le Őt és vigyék eléje. A helyzetet nem fogja tudni megmagyarázni. A hercegnő jóindulatán és akaratán múlik minden. Reva segíthet, rajta egyedül tőle függ minden. Mikor idáig ért furcsa dolog történt. Reva felsikoltott és valószínűleg Hun nyelven dühösen elkezdett beszélni. Aztán valamilyen más nyelven és végül Görögül majd Latinul beszélt. A Latint Görögöt értette az előző két nyelvet nem. A Reva által elhangzott dühös beszéd valószínűleg minden nyelven ugyanazt jelentette. A hercegnő elmondta ki is Ő valójában és mire számíthat az, aki egy újjal is hozzá ér. A támadók minden elhangzó beszéd alatt röhögcséltek és egymás közt beszélgettek. A furcsa nyelven beszélő támadókat sem Reva sem a később beszélni próbáló Aétius fellépése nem hatotta meg. Aétiust durva kezek megragadták és leteperték a földre. A szájába rongy darabot tettek és teljesen levetkőztették. A teljes fegyverzetét elvették még a caligáját is levették a lábáról. Az ágyékkötőjén és tunikáján kívül már semmi sem volt rajta. Ekkor a lábát és mind két kezét ugyanazzal az egy szál kötéllel a háta mögött jó erősen megkötözték. Mozdulni sem tudott. A levegőt az orrán keresztül vette. Nem sokáig fekhetett a nedves fűben a durva kezek megragadták és egyetlen mozdulattal egy ló hátára dobták, mint egy zsákot. Reva felöl ahol az előbb állt semmilyen hang nem hallatszott. Valószínű az Ő sorsai is ugyan az lett, mint az övé. A ló hátán történő utazás nem tartott sokáig igaz neki egy örökkévalóságnak tűnt. A ló hátáról, mint az előbb is egyetlen jól irányzott dobással egy sátor belsejében landolt. A sátor kemény földjével való találkozás nem igazán volt kellemes és probléma mentess. Minden testrésze fájt és sajogott. A föld nedves volt és kemény mégis megpróbálta valahogy kinyújtani a testét és elhelyezkedni a lehető legkényelmesebb pózban. Sokáig csend volt. Nem tudni mennyi idő után halk nyöszörgés hallatszott a jobb oldala felöl. Semmi kétség Reva lesz az gondolta és feléje fordulva megpróbált odakúszni. A feje nekiütközött egy testnek. Nehezen ment, de megpróbálta az arcával feltérképezni milyen pózban fekszik a mellette fekvő. A sorstársa összekötözött kezei és lábai pontosan az arca előtt helyezkedtek el. A próbálkozása, hogy az arcát a megkötözött kezekbe fektesse végül is sikerrel járt. Az illat, ami a kezekből és a fekvő testéből áradt nem hagyott kétséget Reva az. A hercegnő mintha kitalálta, volna Aétius gondolatait az ujjaival annak arcán kezdett matatni. A szájához érve ujjaival a begyömöszölt rongyot próbálta kihúzni. A siker nem maradt el nagy nehezen, ugyan de az apró ügyes ujjak eltávolították Aétius szájából a nyálas rongyot. Az eredményen felbuzdulva Aétius a szájával nekiesett a hercegnő kezeit bilincsben tartó csomónak. A fogaira számított leginkább. Nem volt egyszerű feladat. A csomó feszes volt és erős. A többszöri eredménytelen próbálkozás után Aétius kétségbe eset. Már lihegett is, mert a próbálkozások alatt alig vett levegőt. Az újabb próba során a szájában összegyűjtött nyálát a nyelvével a csomó közé préselte. A várt eredmény bekövetkezett a fogak húzására a csomó engedett. Reva keze és lába szabad lett. A többi már csak pár pillanat kérdése volt. Mind a ketten a köteleik nélkül szabadon ültek a sátorban. Aétius Reva füléhez hajolt és a fülét szinte a szájába véve nem suttogva inkább lehelve mondta.

- Elmegyünk. –

Reva alig érezhetően biccentett. A férfi a sátor egyik oldalán megpróbálta a fejét kidugni a föld és a sátorlap találkozásánál. A nemezből készült sátoroldal engedett Aétius feje kint volt, de a sötétben nem sok mindent látott. A fejét visszahúzta aztán a kezét Reva szájára tapasztva megint annak fülébe lehelte.

- Gyere utánam. –

Ő mászott ki először utána Reva következett. Egy darabig nem mertek felállni, de kis idő múlva mind a ketten kiegyenesedtek. Az első pár óvatos lépések után egészen gyorsan kezdtek el lépkedni. Egyikük, sem mert hátranézni. Féltek esetleg olyan dolgot látnak, ami a szökésükben megakadályozná Őket. A korom sötétben egymás kezét fogva haladtak előre. A hely ahol éppen jártak ismerete nélkül Aétius csak a vak szerencsében bízhatott. A katonai kiképzésen tanultak itt semmit nem értek. A fegyvereinek hiánya és Reva jelenléte csak akadályozta az ésszerű megoldások végrehajtásában. A futás, mint a legegyszerűbb menekülési eszköz elképzelhetetlennek tűnt. A sötétben nem tudta felmérni a terepviszonyokat így az elrejtőzés lehetősége szintén kieset a lehetőségek tárházából. A józanész diktálta megoldást és parancsot nem merte Revaval közölni. Az esze által sugalltak alapján szét kellett volna válniuk és különböző irányba egyenként megpróbálni a szökést. Az esély így arra, hogy a Hunok vagy a római légió katonái megtalálják Őket duplájára nő. Az idő múlásával Aétius érezte kezdenek lelassulni. A Reva által diktált tempó csiga lassúságura zsugorodott. A kérdésre amit Revahoz intézett Ő maga is tudta a választ mégis feltette.

- Fáradt vagy úrnőm? –

- Igen és fázom is. – válaszolta Réva

Aétius fejében megfordult esetleg levehetné a katonai tunicaját és azt Reva felvehetné, de nem ezt tette. Reva elé állt egészen szorosan úgy, hogy a testük teljesen összeért azután átkarolta. A hercegnő mozdulatlan maradt a legkisebb jelét nem adta az elutasításnak. Egy szót sem szolt. A szívük gyors zakatolását mind a ketten érezték. A furcsa bódult állapotból jó sók idő eltelte után Reva ocsúdott először.

- Mennünk kéne Flavius. –szolalt meg Reva

Aétius visszatért a jelenbe az előző pár percben vagy ki tudja mennyi idő alatt nem igazán a földi dolgok foglalkoztatták. A kezeit, amelyek szorosan Revat ölelték szomorúan és kelletlenül levette a lány testéről. A mély sóhaj, ami a testét elhagyta mindent elmondott és elárult. A sötétben a hercegnő kezét megfogva újra elindultak. A börtönül szolgáló sátortól idáig megtett távolságot még becslés alapján sem volt képes megítélni. A sötétben most először hátrafordult és örömmel állapította meg nem látja fogva tartói tábortüzeit. A megtett út ezek szerint több milium is lehetett. A mezítelen lábai alatt egyre többször érezte a talaj, amin járnak vizes és süppedő ezért találomra jobbra irányt változtatott. A szerencse mellé szegődött a föld, amin jártak száraz lett és kissé emelkedett. A gondjai azért nem csitultak, mert lassan elkezdett hajnalodni. A gyenge hajnali fényben látta Reva ugyan úgy, mint Ő is csupasz lábbal gyalogol és rajta sincs semmi más csak egy tunica szerű igaz annál jóval hosszabb fehér valami. A tudat, hogy fogva tartóik hamarosan észreveszik szökésüket és elkezdik keresni Őket elégé nyugtalanította. A percek és az idő múlását nem érzékelte csak egy cél lebegett a szeme előtt minél messzebbre kerülni. A táj, amin haladtak megváltozott egyre több lett a fa és erdős ligetek látszottak minden felé. Az egyik erdős ligethez érve egy alkalmasnak látszó fánál megállt és elengedte Reva kezét.

- Felmászom rá és körülnézek. –

- Talán látok majd valamit, ami majd útba igazit. –mondta Aétius de az igazi okot mélyen elhallgatta. A kíváncsisága érthető volt szerette volna, tudni üldözik e már Őket a furcsa beszédű idegenek. Reva megnyugtatása mindennél fontosabbnak látszott, hiszen felelősnek érezte magát. A fellelősége elvitathatatlan, ha jobban figyel, vagy legalább megpróbál harcolni az elfogásuk pillanatában akkor most nyugodtabb lenne. A viselkedése alapján egy zöldfülű újonc is kineveti a légióból. A fára mászás igaz kissé ügyetlenkedve, de sikerült. A fa tetején állva abba az irányba próbált nézni ahonnét jöhettek. A látvány, ami eléje tárult nem volt igazán megnyugtató. A felkelő nap sugarai a feléjük vágtató lovasok nyergére akasztott pajzsain tükröződtek vissza. A lehetőség, hogy esetleg a lovasok Hunok fennállt, de az éjszakai történések miatt, nem mert további kockázatot bevállalni. A közte és a lovasok közti távolságot másfél miliumra becsülte. A kilátástalan helyzetnek megfelelően cselekedett. Azonnal lemászott, szó nélkül megragadta Reva kezét és elkezdett vele futni egy körülbelül három, négy stadium távolságra lévő sűrű erdős rész felé. Reva futott vele együtt, amíg bírta. Az éjszakai kaland minden erejét kiszívta. A távolság felénél a földre zuhant és lihegett. Aétius azonnal felkapta és a hátára dobta, mint egy teli zsákot és futott tovább. A háta mögött már hallotta a lovak horkantását és az üldözök kurjantásait.

Oldal: Cseregyerekek
tervezés HIDRO-BUILD KFT. - © 2008 - 2024 - hidro-build.hupont.hu

A HuPont.hu segítségével a weboldalkészítés gyors! Itt kezdődik a saját weboldalkészítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat