tervezés HIDRO-BUILD KFT.

családí ház tervezése

Volt egyszer egy cserépgyár,

A múlt az a fránya múlt csak az ne lenne „hányan, de hányan mondhatták már ezt az emberiség történetében. A múltat és az ott történteket nagyon, de nagyon sokan szeretnék eltörölni vagy esetleg megváltoztatni. A kommunizmusban nekünk, fiataloknak azt kellett énekelni „a múltat végkép eltörölni” igaz soha nem volt kommunizmus, de olyan jó ezt leírni meg mondogatni. A megváltoztatás hihetetlenül jól sikerül egyeseknek, mert addig-addig mondogatják, hogy így történt, amíg saját maguk is elhiszik a régen történteket. A múltról mesélők azt mondanak, amit akarnak, hiszen minden történésről nincsen írásos bizonyíték. Az írásos bizonyítékok, ha léteznek is mindig jól elvannak zárva az egyszerű halandók elöl. Az is nagyon érdekes, hogy a régen megtörténtekről olyanok beszélnek lelkesen, akik ott sem voltak, amikor az események lezajlottak. Az ilyen hamis proféták mesemondók miatt történhetett, hogy a régi cserépgyárnál /Budapest III. kerület Mészkő utca / kifüggesztett emlékezés olyan amilyen. Az emlékező egy dolgozó még a nevét sem adta az általa elmondottakhoz. A valóság sajnos olyan, mint az élet mindig más arcát mutatja nekünk. A Régi Tégla/Cserép gyár, ami a Budapest Péter hegyi dűlőben 1904-ben épült és 1980-ban teljes elbontásra került, talán megérdemli azt, hogy olyanok emlékezzenek és beszéljenek róla, akik ott születtek és ott élték szegénységben/gazdagságban mindennapjaikat.

 

Óbuda északi szegletében, az Ürömhegy, Aranyhegy, (akkor Békásmegyerhez tartozó) Csillaghegy közötti Péter hegyen / igazándiból Péter hegyi dűlő / (jelenleg Mészkő u. 13-15.) 1904-ben kezdte működését az LBH Agyagáru és Gőztéglagyár (LBH = Lenarduzzi János, Bell Miklós, Horváth József tulajdonosok). A következő évben azonban a céget már felszámolták,  és 1906-ban  megvásárolta a terjeszkedő Újlaki Téglagyár. A csak tetőcserépgyártásra berendezkedett gyár LBH – Újlaki Tégla- és Mészégető Rt. néven működött egészen az 1916-os leállásig. A későbbi térképeken, mint  „Major” vagy „Régi téglagyár” szerepel, a ’1980-as években törmelékkel magasan feltöltötték, ezért beépíthetetlen.

 Az 1916-os leállás után a két „hitni” szárító átépítésre kerültek. A száritokat úgy alakították át, hogy sok kis szoba, konyhás lakás elférjen bennük. A lakások építésének éveire Én is csak következtetni tudok, mert azok az első lakok, akik birtokba vették ezeket, soha sem beszéltek nekünk, unokáknak erről. Az el alakú hitni szárító lehetett az első, mert ezt még tégla, burkolattal látták el. Az egyenes téglalap alakú szárító már a szobákban hajópadló burkolatot kapott. Az Újlaki Tégla- és Mészégető Rt. 1906-ban nem csak az LBH Agyagáru és Gőztéglagyárat vásárolta meg, hanem a csillaghegyi Árpád-strandfürdő felé eső részen (jelenleg Pusztakúti út 7. alatt lévő) téglagyárat is. Az alapító Schlesinger Adolf 1894-ben  társult be a Péterhegyi Téglaipar Rt-be. A jól felszerelt és épületeiben logikusan elrendezett gyár jól fejlődött, 1896-ban iparvágányi összeköttetést teremtett a szentendrei HÉV-vel. A millenniumi építkezések  lecsengése azonban a századforduló után veszteségessé  tették a gyárat. A gyár 1906-után Péter-hegy–Nagybátony–Újlaki Téglagyár néven működött tovább. Az 1948-as államosításkor Csillaghegyi Téglagyár néven önállósult, majd 1963-ban a Budai Tégla- és Cserépipari Vállalat 6. sz. gyáregysége lett. 1988-ban szűnt meg, a helyén később lakótelep épült. Az LBH – Újlaki Tégla- és Mészégető Rt. 1916-os leállása után a Péter-hegy–Nagybátony–Újlaki Téglagyár vezetői dönthettek úgy, hogy a munkaerőhiányt vidékről feljövő munkásokkal oldják meg. A munkásaikat a megszűnő leállított cserépgyárban épített szoba, konyhás lakásokban helyezték el. Az sem egyértelmű és világos, hogy a tovább működő téglagyár mellett kialakított munkás lakótelep vagy a cserépgyári / ma már így mondanám szegényes / lakások mikor épültek és melyik épült előbb. Az első világháború árnyékában / az Osztrák-Magyar birodalom háborúban áll / ezek a döntések óriási jelentőséggel bírnak. A most élők el sem tudják képzelni micsoda kincset jelentett egy ilyen munkáslakás az első világháború után. A helyzet a második világháború után sem változott. Az eset, amit volt szerencsém átélni az ötvenes években történt. Az egyik lakást a régi el alakú szárítóban az ott lakó sok-sok havi fizetési összegért cserébe játszotta át az új lakónak. A lakásokat eladni nem lehetett, hiszen ezek a gyár tulajdonát képezték. A Cserépgyári / sokat gondolkoztam minek nevezzem / „telep” a Péter hegyi dűlőben a maga elzártságával, elszigeteltségével kuriózumnak számított még a hatvanas/hetvenes években is. Az idegeneknek a cserépgyár területén sok keresni valója nem volt. Az itt élő fiatalok erről kellőképpen gondoskodtak. Az Én esetem elég speciálisnak számított, mert az itt élő nagymamám és rokonaim miatt nyugodtam járkálhattam a cserépgyárban még úgy is, hogy nem itt születtem és éltem. A helyzetem a Csillaghegyi Tégla gyárra is igaz volt, mert itt élt a nagybátyám az egész családjával. A cserépgyári telep építésekor a kezdeti években a higiéniai szempontok nem igazán voltak elsődlegesek. A lakásoktól távol kialakított WC sorok / több pottyantós is létezett / egészen a telep elbontásáig álltak. A vízellátást egy kerekes kúttal oldották meg, amit valamikor az ötvenes/hatvanas években egy nyomókútra cseréltek. A kerekes kút valószínűleg a gyár építése előtti időkben az ott lévő és működő majorságot látta el vízzel. A hatvanas hetvenes években a lakok részéről elkezdődött egy beruházási hullám. A dolgot így utólag nem mondanám meglepőnek, hiszen ma már tudott dolog, hogy a kommunisták Kádárral az élen 1964. után enyhítéseket szociális intézkedéseket, szavaztak meg. Az országunk Magyarország megítélését próbálták ezekkel az intézkedésekkel jobb színben feltüntetni. A Cserépgyári telep lakói ezekben az években sorra / futótűzként / az életkörülményeiket javító átépítésekbe kezdtek bele. A munkahelyükre a Csillaghegyi téglagyárba sorra érkeztek az építőanyag igénylések. Az anyagok Cserépgyárba való szállítását rendre / szinte mindig / Hudák Jani bátyánk intézte a nekünk, gyerekeknek oly hatalmasnak tűnő dömperével. A Hudák János hatalmas termetével ikonikus, meghatározó személynek számított a telepen lakok szemében. Jani bátyánk született Cserépgyári- ként / nekem még azt is elárulta, hogy 1956-ban bevitték az Andrássy út 60.-ba és jól elverték / a Csillaghegyi téglagyárban a bányában dolgozott, mint sofőr. Jani bácsi és a felesége Irénke néni / Bures Irén / a régi soron / most már csak így írom / a nagymamám Borsi Jánosné mellett laktak. A fiatal Hudák házaspár gyermekáldás nélkül élte mindennapjait. A kapcsolatuk nagyanyámmal és az egész családjával, sokkal szorosabb volt, mint úgy általában a cserépgyáriak kapcsolata egymás között. Az 1956-os forradalom után elég sokáig az „oly távol van hazám” kezdetű / akkor ez be volt tiltva és csak a szabad Európa rádió játszotta naponta többször / slágert kellet elénekelnem és mindig kaptam tőlük egy csokoládét. A kapcsolatunkra jellemző, hogy Irénke néni még akkor is, amikor már Ők is meg a nagymamám is az új sorra költözött, ha meglátta anyámat ezt mondta „Juci ad nekem a Sandrót neked még így is marad kettő gyereked”. Az Én édesanyám ilyenkor csak mosolygott és csak annyit mondott mindig „mit kezdenél vele, olyan, mint az ördög”. Az Irénke néni egyébként a hetvenes években a feleségemmel együtt dolgozott a Csillaghegyi Lenáru Gyár bölcsődéjében. A Cserépgyári telep arculata a hatvanas/hetvenes években teljesen megváltozott. A szoba konyha elé szinte mindenűt egy hosszú zárt veranda került. A veranda lett a konyha egy közös élettér / ide a vizet is bevezették / így a régi konyha új funkciót kapott szoba lett belőle. A lakókat még az sem zavarta és riasztotta el az átépítéstől, hogy a szobákba a fény csak a verandán keresztül érkezett. A régi szoba és konyha ablakok természetesen megmaradtak. Az a terv, ami először elég jónak tűnt, hogy lerajzolom a két szárító összes lakását és beírom az általunk / az emlékezés nagyon nehéz dolog / ismert lakók neveit a lakásokba úgy járt, mint a Cserépgyár 1916-ban, csődöt mondott. A kezdeti lelkesedés elszállt, amikor kiderült, hogy a keleti/nyugati vagy az északi/déli oldalon szemben lévő lakások nem egyformák a méreteik nem egyezőek. A legjobb egyik példa erre az új soron / egyenes szárító / a nyugati oldalon a Bukóék lakása vagy a szintén itt lévő Veres/Borsi lakás. Az évszám szintén nem ismert, hogy az itt élők mikor is kezdték el a szabad terület foglalásokat. Az emlékeim szerint Én már az ötvenes években találkoztam ezekkel a jelenségekkel. A kiragadott példa, amin keresztül megpróbálom ezt a hozzáállást viselkedést érzékeltetni az egész telepen jellemző volt. A kezdeti időkben / gondolom / csak a lakásúkkal szembeni területet kerítették be és virágoskertként használták azokat. Aztán később már az élelmesebbek tovább növelték a bekerített területeiket úgy, hogy egy széles utat hagytak a kiskertjük és az új elkerített terület között. Az így kialakított elkerített telkek között még külön utakat is hagytak a lakok, hogy a lakásokból a közös WC sorok könnyen megközelíthetőek legyenek. A legjobb példa a nagymamám éké, aki ekkor már az új soron lakott együtt a nagynéném családjával. A lakásukkal szembeni külön elkerített telekrész időről időre változott. Az épületek megépítésének sorrendjére ennyi év távlatából már nem is emlékszem. Az elég nagy / ma is nagynak számítana / bekerített kertben nyári konyha, disznó/baromfi ól, tüzelő tároló és egy WC is megépítésre került. Az unokanővérem az 1972-es esküvője után a nyári konyhában élt az egész családjával együtt a Cserépgyári telep elbontásáig. A telep azon lakói, akik a / soha senki nem tudta pontosan hol a telekhatár / telekhatárhoz közel laktak sem jártak el másképpen csak nekik nem a virágoskertjükkel szemben, hanem esetenként jóval távolabb jutott gazdálkodásra vagy egyéb teendőkre terület. A régi soron lévő lakások déli oldala / Mészkő utcára néző / és az új sor keleti oldalán lévő lakok jártak így. A Cserépgyár összes lakója tiszteletben tartotta a lakótársa által elkerített kerteket még akkor is, ha az esetleg nem volt bekerítve csak karokkal jelezve. A telep / a régi gyár / területének végét egyébként sok helyen lícium bokor jelentette. A bokrok az otthagyott, elhagyott agyagkupacokon, agyag meddőkön is idővel eluralkodtak. A gyerekek / köztük Én is / imádtunk ezen, bokrok között bujkálni. A telep keleti oldalán az ingyen kerítésen túl / az Én időmben / az Óbuda TSZ, kukoricása / szinte mindig / húzódott egészen a Pusztakúti útig. A Cserépgyár lakói szinte valamennyien a kukoricásban / már a beszántás után kitaposták / kitaposott gyalog ösvényen közlekedtek. A torony irány egyenest elvet követték. A munkahelyűkhöz és Csillaghegy központjához is ezen a keskeny csapáson közlekedtek esőben, hóban, sárban. A kettesnél kezdődő gidres-gödrös bekötő utat csak akkor használták, ha Rómaifürdő vagy Óbuda felé volt dolguk. A kettes Cserépgyár úgymond kapuja a nevét a kétlábú villanyoszlopról kapta, amely a Pusztakúti út és a Mészkő utca találkozásánál állt. A volt gyár nyugati oldalán túl / állítólag magán kézben voltak / hosszú egészen a fenyves erdőig tartó szántóföldek húzódtak. A földek és az erdő között a válénak / így utólag gondolom az Angol „valley” völgy / nevezett egészen a Pusztakúti útig tartó keskeny, de jó mély szekérút, húzódott. Az elején kikövezett később már csak tiszta agyag úton lehetett megközelíteni az erdő alatt / a hatvanas években egyre több / lévő hétvégi telkeket és kisházakat. Az utat Én gyerekként a nagynéném férjével Veres Miska bátyámmal a bátyám keresztapjával együtt próbáltam szélesíteni és egyenessé varázsolni több kevesebb sikerrel. A megbízást Miska bátyám az öreg erdőkerülőtől / nekem így mondta / a Kovacsicstól kapta. Az emlékeim szerint ezt a munkát is, mint oly sok másikat is itt Cserépgyárban unalmasnak és fárasztónak tartottam. A bányatóban / „banyesz” csak így hívtuk / való fürdést meg a napozást sokkal fontosabbnak hittem. Az 1930-as években még az édesanyám is dolgozott a Kovacsicsoknál, mint napszámos. A Cserépgyár északi határa / csak találgatok / a váléi út lehetett vagy esetleg az agyagbánya gödör felső része. Az elhagyott bányát később teljesen elárasztotta / állítólag az oldalában és az aljában is forrás volt / a víz. A bányatóban még mostak is az itt lakok. A hatvanas évektől már csak fürdésre használtuk valamennyien, mert hát ingyen volt. A csóró melós csapatnak nem igazán telet arra, hogy a gyerekeiket minden nap befizesse a csillaghegyi strandra. A tesóimmal Én ingyenesnek számítottam a Rómaifürdői napközis táborban is. Az Északi határ azért kérdéses számomra mert a bányató felet / nekem a rokonaim így mondták / a váléig tartó földterületet az Óbuda TSZ-től bérelte a bátyám keresztanyja a nagynéném. A minden évben kukoricával beültetett elég nagy területen még Én is kapáltam, mondanom sem kell nem nagy lelkesedéssel. A telep déli határa a Mészkő utca / gyerekként soha sem tudtam, hogy így hívják / volt. Az utca túloldalán magánházak álltak. Az egyik ház lakóira a Ravadics családra, akik a régi soron lakó nagymamámmal szemben laktak, meglehetősen jól emlékszem.

 







A múltban csak az a szép, hogy akkor fiatal voltál. 

 

Weblap látogatottság számláló:

Mai: 2
Tegnapi: 22
Heti: 49
Havi: 231
Össz.: 35 121

Látogatottság növelés
Oldal: Csillaghegyi Cserépgyár
tervezés HIDRO-BUILD KFT. - © 2008 - 2024 - hidro-build.hupont.hu

A HuPont.hu segítségével a weboldalkészítés gyors! Itt kezdődik a saját weboldalkészítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat

X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »